iustitia.bg
In memoriam Jürgen Habermas (1929-2026)
Vasárnap este átszakadt egy gát. Az ország jelentős része eufórikus állapotba került. A „kollektív pezsgés” kegyelmi állapotában feloldódva, egy nagyobb társadalmi egész organikus részeként tapasztalta meg önmagát. A túláradó érzelmek nem véletlenül törtek felszínre. A közösség elemi élménye iránti vágy univerzális antropológiai sajátosságunk. Még akkor is, ha a modernitás keretei között e vágyat alapvetően megtanuljuk elfojtani. A modern ember individuumként létezik, számára legalább annyira visszatetsző a közösségben való feloldódás, mint amennyire vágyott.
E két véglet közötti folyamatos egyensúlyozásra van kárhoztatva. Bár ritkán szoktunk ebben a kontextusban gondolni a minket körülvevő politikai rendszerre, mégis fontos észrevenni, hogy kulcsszerepet tölt be ebben az egyensúlyozási folyamatban. Önmagában a privát szféra kapcsolatai ritkán elégségesek a közösség iránti vágy kielégítéséhez. Ahhoz, hogy ne érezzük magunkat elidegenedve, kiágyazódva és egzisztenciális értelemben számkivetve, kulcsfontosságú, hogy a nyilvánosság terében kapcsolódjunk, ha nem is tényleges, de legalább szimbolikus közösségekhez. Ebből a szempontból döntő fontosságú a politikai rendszer, melynek különböző formái eltérő kapcsolódási formákat kínálnak fel.
A 20. századra, a gazdasági és adminisztratív rendszerek által egyben tartott tömegtársadalmak korában alapvetően két, nagyon eltérő modell jött létre. Az egyik megközelítés szerint a politikai szféra nem lehet más, mint a kiküszöbölhetetlen érdekküzdelmek, többé-kevésbé szabályok közé szorított terepe. A politikai közösségek ennyiben szükségszerűen megosztóak: barátok és ellenségek között tesznek különbséget. Az azonosulásra az egyik oldalba történő betagozódás, és ami ettől elválaszthatatlan, a másik oldalnak való ellenszegülés kínál lehetőséget.
A másik megközelítés szerint a politikai szférát nem szabad a nyers érdekharcok terepére szűkíteni. Annak ellenére, hogy ezek a csatározások elkerülhetetlenek, mégis fontos látni azt, hogy minden társadalom rá van utalva a közös szabályok egy olyan minimális készletére, melyek nélkül politikai küzdelmek polgárháborús formát öltenének. A közös szabályok, közös elköteleződést, vagyis a politikai szekértáborokon átívelő közösséget, azonosulást feltételeznek. Akkor is, ha a hétköznapi politikai életben ez a dimenzió többnyire háttérbe is szorul, mégsem feledkezhetünk meg róla. Amennyiben mégis megtesszük, úgy társadalmi szinten a politikai rend összeomlását, egyéni szinten pedig az elidegenedés és atomizáció extrém formáit kockáztatjuk.
A nemrég elhunyt Jürgen Habermas életműve ez utóbbi lehetőség köré szerveződött. Korai műveitől kezdve azt kutatta, hogy miként lehet rekonstruálni a kései kapitalizmus tömegtársadalmainak keretei között egy olyan teret, ahol a politikai táborokon átívelő demokratikus közösségek minimuma fenntartható. A náci Németországban felnőve úgy érezte, az ilyen konszenzuskereső kommunikációt lehetővé tevő nyilvános terek nélkül minden társadalom védtelen a totalitarizmus fenyegetésével szemben.
Az általa kidolgozott „tanácskozó” (más szóval deliberatív) demokrácia modellje tanulságokkal szolgál számunkra is. Arról szól, hogy miként tudjuk megteremteni azokat a feltételeket, amiket az államszocialista rendszer lebontása óta elmulasztottunk. Ezek hiánya olyannyira sérülékennyé tette a harmadik köztársaságot, hogy az végül a NER pszeudo-demokráciájában oldódott fel – tizenhat éven át bármiféle társadalmi ellenállás nélkül.
1989-ben lehetőséget kapott a magyar társadalom arra, hogy demokráciában éljen. Lehetett sejteni, hogy ez nem lesz könnyű átmenet. Ralf Dahrendorf korabeli bonmot-ja szerint hat hónap kell a politikai intézmények és alkotmány megváltoztatásához, hat év szükséges a gazdasági rendszer átalakításához, és hatvan évet igényel az állampolgári kultúra megváltozása. Az állampolgárok által értett és egyúttal sajátként tekintett demokrácia kialakítása hosszútávú folyamat. Nem az alkotmányos szabályok, hanem sokkal inkább a demokrácia társadalmi feltételei miatt. A demokrácia olyan készségeket és morális elköteleződéseket feltételez, amik korántsem maguktól értetődőek.
Talán a hatvan év is optimista becslés az ilyen mély átalakulások vonatkozásában, mindenesetre legalább ekkora időtávlatot érdemes irányadónak tekinteni. Mindenekelőtt türelemre van szükség, demokráciát csak hosszútávon tudunk építeni – az is meglehet, hogy az utánunk jövő generációknak. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy nagyjából félidőben vagyunk. A maihoz hasonló, kivételes történelmi helyzetben különösen fontos, hogy pontos képet alkossunk arról, hogy hol állunk, mik voltak a legfontosabb mulasztásaink és milyen út vezet az áhított demokratikus átalakulás irányába.
Az első harminc évben mostohán bántunk a demokratikus kultúra kérdésével. A társadalom és a politikai elit elemi szinten értette félre a kérdés jelentőségét. Azt gondolta, hogy nincs különösebb dolgunk a demokratikus kultúra és nevelés kérdéseivel. Ha lesz új alkotmány, politikai és piaci intézmények, akkor a társadalom magától belerázódik a demokráciába. E felelőtlen stratégia következményei jól ismertek. Az első tizenöt évben, az EU-csatlakozáshoz kapcsolódó külső elvárások még féken tartották a belpolitikai küzdelmeket. Ez alatt a viszonylag konszolidált időszak alatt azonban magától, célzott közpolitikai erőfeszítések nélkül nem tudott megerősödni a demokratikus állampolgári kultúra.
A csatlakozást követő években világossá vált, hogy hiányoznak a demokratikus intézmények működtetéséhez szükséges morális konszenzusok. Az őszödi beszédet követő legitimitási válság, majd a begyűrűző gazdasági világválság sokkja együttesen rendszerváltó hangulatot eredményezett. 2010 „fülkeforradalma” egy lehetőség volt arra, hogy az alapvető társadalmi kérdéseket feltegyük az állam felelősségével és szerepével, az igazságossággal és szolidaritással, vagy éppen a történelmi tapasztalatainkkal és jövőképünkkel kapcsolatban. E kérdések megvitatása nem csak az esetleges eredmények miatt lett volna fontos. Legalább annyira magának a vitának a folyamata miatt is. Egy ilyen vita ugyanis a demokrácia „tanácskozó” formájának elemi tapasztalata lehetett volna. Egy közös élmény arról, hogy nem vagyunk magunkra hagyva – akkor sem, ha épp az általunk támogatott politikai oldal ellenzékben van.
Mint ismeretes, 2010-ben teljesen más tervei voltak a kormányra kerülő Fidesznek. A tanácskozás és párbeszéd helyett a barát-ellenség logikájának totalizálására törekedett. A fülkeforradalmat követő tizenhat évben létrejött egy olyan rendszer, ami felfüggesztette magát a demokráciát is. A NER üzenete az lett, hogy nincs szükség demokráciára. Ezt büntetlenül mondhatta, hiszen feltételezhette, úgyse érti senki mi az, így nem is fog hiányozni senkinek. Az önmagát büszkén illiberálisnak nevező rendszer egyre kevésbé leplezte, hogy természetesnek tekinti a többség zsarnokságát.
Keserű lecke volt ez a tizenhat év, de aligha elkerülhető. A demokratikus kultúra kialakulásának társadalmi tanulási folyamata ugyanis éppen ilyen szakaszokból áll. El kellett vesztenünk a demokrácia lehetőségét, hogy átérezzük, milyen nélküle élni. De nem szabadott annyira elvesztenünk, hogy esélytelen legyen visszaszerezni. Ebből a szempontból viszonylag olcsón megúsztuk. Tizenhat év nem kevés ugyan, de lehetett volna sokkal hosszabb is az interregnum és lehetett volna sokkal keservesebb is a demokrácia visszavételért folytatott küzdelem.
Hétfő reggel óta sokan érezzük magunkat könnyebbnek. Mintha egy láthatatlan ólomsúlyt vettek volna le a vállunkról. A társadalom többsége számára nyilvánvalóvá vált: a király meztelen. A rendszer, ami magabiztos, önfeledt zsarnoki hatalomként pózolt másfél évtizedig, ügyefogyottként lepleződött le. Hétfő óta nem kell a NER hazug és cinikus politikai valóságának árnyékában élnünk. Nem kell attól tartanunk, hogy a kormány energiáinak többségét annak a propagandagépezetnek a fenntartására fordítja, ami mindannyiunkat megfoszt a közösség reményétől. Nem kell azt mérlegelni, hogy vajon hány polgártársunk hisz a propagandának. Immár biztosak lehetünk abban, hogy csak kevesen – és bízhatunk benne, hogy az elvakult híveken túl, sokak számára jön el a kétségtelenül keserű, mégis felszabadító ébredés pillanata.
Visszakaptuk azt az esélyt, hogy közösen próbáljunk értelmet adni a világnak. Vagyis visszakerültünk a startvonalra. Ugyanott vagyunk mint 1990-ben és 2010-ben. Újra kísérletet tehetünk a magyar demokratikus kultúra megteremtésére. Merthogy a demokrácia lényege ez: egy közös valóságot teremteni és ezáltal megakadályozni az elidegenedést. Ennek eszköze nem más, mint a kommunikáció, más szóval tanácskozás. Nincs más választásunk, mint elkezdeni beszélni egymással. Szociológusként fájdalmas lépten-nyomon látni, mennyire nem ismerik egymást a társadalom tagjai. Nem tudjuk ki lakik a szomszédban, mi jár azok fejében, akik más információs buborékban vannak. El sem tudjuk képzelni milyen vágyai, reményei és aggodalmai vannak annak azoknak, akik nap mint nap kiszolgálnak minket a boltban, dolgoznak a gyárakban, az irodákban, az iskolákban, a rendelőkben vagy éppen a földeken. Pedig ezekre az emberekre vagyunk ráutalva – egymásra vagyunk ráutalva.
Mivel nem ismerjük egymást, előítéleteink és félelmeink csapdájában vergődünk. Acsarkodunk, gyanakszunk és kihasználjuk egymást. Nincs közös világunk, és addig nem is lesz, amíg beszéddel nem teremtjük meg azt. Amíg az atomizált modern létezés keretei között vergődünk könnyedén áldozataivá válunk a populista csábítóknak – akikből rossz esetben totalitáriánus diktátorok lesznek. A tanácskozó demokrácia ezektől véd meg minket – pontosabban, csak a tanácskozó demokrácia véd meg minket mindezektől.
Ezekről a tétekről kaptunk leckét az elmúlt tizenhat évben. Kérdés, tanulunk-e belőle, vagyis el tudunk-e kezdeni beszélni egymással? A feladat nehezebb, mint elsőre tűnik. Nem csak a tanácskozással kapcsolatos romanticizáló, idealizáló elképzelések, túlzó várakozások miatt. Hanem azért is, mert őszintén kommunikálni önmagában is bonyolult folyamat: önismeretet, önkontrollt, és a másik tiszteletét feltételezi. Mindezek a készségek, egyáltalán maga az őszinte kommunikáció gyakorlása a modernitás keretei között korántsem magától értetődő. Kis túlzással, modern életünk úgy van berendezve, hogy minél kevesebbet kelljen kommunikálnunk egymással. A pénz, a jog, a technológia – megannyi eszköz arra, hogy kommunikáció nélkül is együtt tudjunk létezni. Pontosabban, párhuzamosan egymással, de nem együtt.
Ezek a modern rendszerek hatékony társadalmi vívmányok, így akár egész hosszan is el lehet élni a kereteik között. Az illiberális, vagy akár a totalitárius rendszerek remekül megvannak ugyanezekkel a keretekkel, hiszen ezek a politikai berendezkedések is izolált, atomizált cselekvőkre támaszkodnak. Más kérdés, hogy az egyén számára elviselhetetlen állapotot okoznak: depresszió, szorongás, függőség – hogy csak a leginkább jellemző tüneteket soroljam, amik az izolált létezés egyéni költségei.
Kivételes pillanatokra van szükség ahhoz, hogy felfüggesszük az atomizáló piaci, technikai és adminisztratív rendszereket, valamint a velük szorosan összefonódott illiberális berendezkedést, és megpróbáljunk kitörni az elidegenedett létezés keretei közül. Leginkább akkor nyílik erre lehetőség, ha sokan átérezzük egyszerre, hogy milyen nyomasztó is ez a létmód. A demokrácia elvétele és tizenhat év utáni visszaszerzése ezt a drámát teszi most tömegek számára kézzelfoghatóvá. Most a magyar társadalom jelentős része számára átérezhető, hogy mivel jár az, ha elvész a demokrácia, és mennyire felszabadító, ha visszaszerezzük.
Április 12.-én egy olyan párt került kormányra, ami legitimitását elsősorban abból nyerte, hogy képes volt összefogni mindazt a sokféle értékrendű és világnézetű embert, akik számára nyomasztóvá vált az atomizált, kizárólag a politikai logika által szervezett létezés. Ebben a kegyelmi pillanatban, az új kormánynak is elemi érdeke, hogy az izolált embereket összekösse egymással – hogy megerősítse a kommunikáció lehetőségét köztük és teret nyisson a minél szélesebb tanácskozás számára.
Ugyanakkor ez a feladat nem nyilvánvaló, sem a kormány, sem támogatói számára. Annyi a teendő, és közülük sok tűnik sürgetőbbnek, a demokratikus kultúra ügyénél. Ezért kérnünk kell az új kormányt: tegye kiemelt prioritássá azt, ami a rendszerváltás követő első harminc évben háttérbe szorult. Ne söpörje a szőnyeg alá, ne feledkezzen meg a demokratikus kultúra kérdéséről. Próbáljon meg olyan intézményes folyamatokat létrehozni, amiben a tanácskozó demokrácia elemi élménye végre a társadalom széles tömegei számára átélhetővé válik.
Egy korábban nem látott léptékű és kiterjedésű „nemzetgyűlésre” van szükség. Egy olyan folyamatra, ahol elkezdhetünk kommunikálni egymással arról, hogy mik a fontos értékeink, kik vagyunk, mitől félünk, mit szeretnénk, mit várunk egymástól. Nem lesz könnyű beszélgetés. Senki ne várja, hogy a saját hangját fogja hallani. A másikkal találkozni mindig fájdalmas. Ha másért nem, hát azért mert közben kicsit elveszítjük önmagunkat.
Ugyanakkor ez a folyamat az egyetlen lehetőségünk, hogy tovább lépjünk a demokratikus kultúra irányába – és arra is, hogy kiutat keressünk a modern individuum társadalmi elidegenedettségére. Ha április 12. estéje euforikusnak tűnt, képzeljük el azt az igazi katarzist, amikor rádöbbenünk, hogy nem vagyunk egyedül és nem kell többé félnünk, acsarkodnunk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni egy ilyen párbeszéd nehézségeit. Óva intek mindenkit attól, hogy ezt a folyamatot romanticizálva képzelje el. Ez komoly munka lesz, olyasvalami, amire a magyar történelemben mindeddig nem került sor és amire nemzetközi szinten sem láttunk sok példát. Viszont némi képzelőerővel korántsem megvalósíthatatlan ez a feladat. Megvan a szakértelem az országban: társadalomtudósok, pszichológusok, pedagógusok, kommunikációs szakértők és még megannyi szakma képviselőinek tudását összehangolva, valamint a modern kommunikációs platformokra támaszkodva, reális lehetőséget van e folyamat lebonyolítására.
Ezt a folyamatot egy legitimitással bíró társadalmi aktornak meg kell szerveznie. Kell hozzá időt és elegendő erőforrást rendelni. Minderre leginkább az állam képes, és leginkább egy olyan pillanatban mint a mostani. Ha valamikor, hát most nyitott a társadalom az önmagára vonatkozó beszélgetésre és átérzi ennek a tétjét. Érdemes hát megállni és türelmesen végig menni ezen a nehéz úton. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, aki hasonlóképpen gondolkodik. Bízom benne, hogy elegen leszünk, akik belátják, hogy a demokrácia tanulásának következő logikus lépése csakis ez lehet. Ha nem akarjuk, hogy a pillanatnyi eufória elmúltával a vergődés újabb szakasza kezdődjön, tegyünk azért, hogy beinduljon egy érdemi párbeszéd. Adjunk egy esélyt a tanácskozó demokráciának, adjunk egy esélyt Magyarországnak.
Sik Domonkos (szociológus, filozófus)
Sik Domonkos: Adjunk egy esélyt a „tanácskozó” demokráciának! 2026 IUSTITIA.BG – Investigations 2009-2026 2026-04-17 05:12:11 Legfrissebb hírek Világhírek Országhírek Legfontosabb hírek legfrissebb hírek legfontosabb a nap legfrissebb hírei Petar Nizamov bíró Tollak Petar Nizamov – Tollak Igazságszolgáltatás bg iustitia.bg iustitia iusticia usticia nyomozás Burgasz Bulgária hírek az elmúlt óra hírei a nap hírei mai hírek Bulgária hírek Bulgária hírei villámhírek top hírek legfontosabb legtöbbet kommentált legfrissebb hírek Bojko Boriszov hírek időjárás koronavírus hírek hírek időjárás facebook youtube facebook instagram mai hírek az utolsó percek hírei hírek ma ma hírek hírek bg hírek vezető hírek forró hírek bg híroldal hírekhez minden hír hír bg az elmúlt óra hírei legfrissebb hírek bg mai hírek ma hírek ma hírek az elmúlt óra hírei legfrissebb hírek ma hírek bg hírek 24 órás hírek vesti bg novini hírek világ madár bg bivol bg bivol trud bg novini legfrissebb hírek ma novinite bg hírek hello bolgár politikai párt címer delyan peevski botrányos Bolgár Nemzeti Televízió Szabad Európa Televízió botrány exkluzív élő tv élő most tv tv online tv műsor bg élőben most tv hírek online tv online élő bíróság Burgasz bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz fellebbviteli bíróság Burgasz ügyész Burgasz ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Főügyész Ivan Geshev ügyész Geshev Tsatsarov Belügyminisztérium Burgasz ODMR Burgasz ODPR Burgasz rendőrség Burgasz járási rendőrség Burgasz ügyész Tsatsarov SGS ügyek Várna bíróság a SGS elnöke bírósági határozatok polgári ügyekben határozatok ügyekben Plovdivi bíróság bírósági határozatok ügyek Várna bíróság büntetőügyek kerületi járási bíróság határozatok munka a bíróságon SGS az SGS elnöke bírák Szófiai bíróság poszt bírák Plovdivi bíróság Plovdivi bírák Plovdiv Legfelsőbb Bíróság Felügyelőség Legfelsőbb Bíróság Legfelsőbb Bírósági Tanács ügyvéd ügyvéd büntetőügyek ügyvéd polgári ügyek ügyvéd házassági ügyek ügyvéd közigazgatási büntetőjog büntetőeljárás polgári jog polgári eljárás közigazgatási jog alkotmányjog
