iustitia.bg 
Lassan négy teljes éve védekezik Ukrajna Oroszország nagyléptékű háborúja ellen, katonailag és kulturálisan egyaránt. Hiába a naponta százával Ukrajna ellen indított drónok és rakéták, az élet továbbra sem áll meg, idén hetedszerre rendezték meg Ivano-Frankivszkban, Lvivben és Kijevben a 2018-ban alapított GRA („Great Real Art”) színházi fesztivált, amin az ukrán kulturális diplomáciáért felelős Ukrán Intézet meghívására vettünk részt.
Kijev távol fekszik a fronttól, itt napközben az egyre gyakoribb és hosszabb áramkimaradások miatt az utcákon zúgó generátorok emlékeztetnek leginkább a háborúra, a városban látható egyenruhás katonák száma is alacsonyabb, mint az ország keletebbi részein. Persze éjszaka Kijevben is szinte minden éjjel légiriadó van, ottjártunk alatt volt a teljeskörű invázió megindítása óta a leghosszabb légitámadás az ukrán főváros ellen: 10 óra 31 percen át tartott a riadó. Mindezzel együtt mindenhol látható és érezhető a törekvés a „normális” életre.
Mindenki számára egyértelmű, kik teszik lehetővé, hogy a kijeviek viszonylag normális életet élhetnek. A több mint egyhetes kijevi út alatt gyakorlatilag nincs olyan ember, aki ne hangsúlyozná, kinek a leghálásabb.
- „A katonák azok, akik védenek minket, ők teszik lehetővé, hogy mi itt Kijevben színházat csináljunk.”
- „A katonák miatt élhetünk normálisan.”
- „Ők azok, akik a sötét semmitől védenek minket.”
Hogy lehet megmutatni a háborút a színházban?
Az egyik legérdekesebb kérdés, ami a művészeti világot foglalkoztatja, hogy az ő felelősségük-e, hogy dokumentálják, alkotásaikon feldolgozzák a háború szörnyűségeit. Egyetértés nincs, de a legtöbben talán arra mozdulnak el, hogy meg kell mutatni a valóságot, de nem az a cél, hogy az emberek (még a színházban is) rosszul érezzék magukat. Vékony ez a határ, de ha nem mutatják meg a valóságot az előadóművészetben is, mások, például az oroszok mutatják meg helyettük.
Épp ezért úgy tűnhet, már nem tudnak olyan színházat csinálni, ami valahogyan ne kapcsolódna a háborúhoz. És tényleg, az ottlétünk alatt megnézett darabokban szinte mindenhol visszaköszönt a háború, igaz, teljesen eltérő módokon.
Van, ahol az előadás alapul konkrét háborús élményeken, akár civilek élményein, akár úgy, hogy veteránok játszanak a saját tapasztalataikon alapuló darabot. Máshol a háború a díszletekben rejlik: a váratlan jelmezekben feltűnő katonai bakancs, vagy katonai rádió, az operában fekete katonai felszerelésbe öltöztetett (és elzavart!) „Kozák” figurájában. Óvatosabban bánnak a rendezők a villogó fényekkel, bármi lehet trigger.
Már kevés a maratoni hosszúságú darab, tömörödnek a klasszikusok, mert kisebb eséllyel szakítja félbe a légiriadó. Így is megesik, hogy fel kell függeszteni egy előadást, mert megszólalnak a szirénák: ottjártunk alatt az Ivan Franko Drámaszínházban játszott Macbethet szakították meg egy jó háromnegyed órára, mert dróntámadás indult. Szerencsénk volt, pikk-pakk véget ért a légiriadó, és folytatódott az előadás (kivétel nélkül mindenki visszatért a kényszerszünet után), de más esetekben megesik, hogy olyan hosszúra nyúlik a szünet, hogy másik napon új előadást kell meghirdetni, és akkor fejezik be a darabot.
Bár az ukrán lakosság már csak nagyon ritkán reagál bármilyen légiriadóra – napközben meg aztán főleg – ez az a kivételes eset volt, amikor színházi közönség nem tudta a szokásos módon teljes mértékben ignorálni a szirénákat: miután a közönség felének, elsősorban a nem ukrán vendégeknek egyszerre kezdett el rezegni a telefonja, a darab félbeszakadt, a színészek lementek a színpadról, és hangosbemondón keresztül mindenkit a legközelebbi metróállomásra tereltek. Hiába volt a színház nagyon közel a rendkívül erős légvédelemmel rendelkező kormányzati negyedhez, az intézmények nem kockáztatnak, mindenkit kiküldenek, ha ugyanis mégis találat éri az épületet, a jogi felelősséget a színház viseli.A fesztiválon ismét bemutatták a már több európai városban játszott, nemzetközileg is díjazott Gaia-24 Opera del Mondo című kísérleti operát is.A művet alkotói és zenei vezetői, Roman Grigoriv és Illia Razumeiko kortárs geo-történeti operaként írják le, amit a kahovkai gát Ukrajna által ökocídiumnak tartott felrobbantása inspirált.
Iliia Razumeikóval az előadás előtt és után is beszélgetünk. A rendkívüli elbeszélői tehetséggel rendelkező Razumeiko gyerekkora óta ismeri a kahovkai gátat, a falu, ahonnan származik, Bilenke, az egykori kahovkai víztározó partján fekszik. Ez most egy olyan gyilkos zóna, amin belül a drónok mindent és mindenkit gyilkolnak. „Ez egy összetett történet, mert a kahovkai gát felrobbantása ökoicidium volt. De az is az volt, amikor Sztálin felépítette – rosszat tett a folyónak, a környéknek és a történelmi helyszíneknek, amelyek víz alá kerültek” – meséli Razumeiko.
Azzal együtt, hogy a háború így vagy úgy, de bekúszik a művészetbe, nem mindenhol tudatos a törekvés, hogy ezt az össztársadalmi traumát beemeljék a művészeti repertoárba, sőt. A veteránszínház vezetőivel beszélgetve kiderül, hogy ők például nehezen találnak helyet az előadásaiknak. Az állami színházakkal nehéznek találják az együttműködést, részben azért, mert ezek az intézmények jellemzően fix műsorkínálattal dolgoznak, részben pedig azért, mert sok színház nem akar ennyire explicit módon háborút „mutogatni” a színházban, másra vágynak a nézőik.
Ha a legidealistábbak önként mennek a frontra, ki fog egy jobb társadalomért harcolni?
Az Oroszországhoz való viszony nem csak a 2022-ben indított nagyléptékű invázió kapcsán foglalkoztatja a művészeket, hanem a szovjet-orosz örökség béklyóitól való szabadulás, és az ehhez kapcsolódó identitáskeresés miatt is. A művészet és az invázió közötti kapcsolatot magától értetődőnek kezeli az az egyébként meglehetősen vegyes összetételű „művészbuborék”, aminek a tagjaival Kijevben találkozunk. Ennek az összefonódásnak egyik leglátványosabb szimbóluma az a donyecki egykori gyár, amelyet az ukránok hatalmas művészeti központtá alakítottak, de az invázió után az oroszok kínzásokról hírhedtté vált börtönként kezdték el használni.
A művészet és az orosz-ukrán transzgenerációs traumák közti kapcsolat különböző rétegeiről a donyecki születésű Olena Apchel rendező, drámaíróval beszélgetünk. Ő Lengyelországban is befutott művész volt már a teljeskörű háború megindításakor, onnan ment haza Ukrajnába, hogy csatlakozzon a Nemzeti Gárdához, ahol ma is szolgál. (Apchel megrázóan kitárulkozó írását saját útjáról mindeninek ajánlom.)
Hogyan lehet feloldani a transzgenerációs traumákat? Orosz-ukrán viszonylatban három generáció hallgatott mindarról, ami vele történt, mire a negyedik generáció elkezdte megkeresni a saját hangját és identitását, magyarázza Apchel. Ő maga egy Donyeck megyei faluban nőtt fel, ma már orosz ellenőrzés alatt álló, oroszbarát térségben. „A teljes felnőtt életem egy hosszú dekolonizációs és derusszifikációs folyamat. Nagyon fiatalon kezdődött. Ha vendég jött a hozzánk, az otthon beszélt keveréknyelvről, a szurzsikról automatikusan oroszra váltottunk. Csak később kezdtem tudatosítani ezt magamban, de gyerekként egyszerűen magadba szívod ezt a félelmet, hogy ne tűnj ki oroszbarát környezetben, és a narratívát, hogy mi valami nagyobbnak, az Orosz Birodalomnak a részei vagyunk.”
Mennyire lehet a szovjet örökség következménye, hogy az ukrán társadalom egy része közömbössé vált?
A szovjet rendszerben a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás volt uralkodó, emiatt talán a kicsit közömbössé váltunk, ami a mai napig velünk maradt. Amíg Ukrajna függetlenné nem vált, több generáció orosz nézőpontból tanulta a történelmet. Vegyük például a Holodomort, a Sztálin által előidézett éhínséget, amely az 1930-as évek elején 3,5 millió ukránt ölt meg. Addig mindig ‘tragédiaként’ írták le, nem népirtásként. És amikor mélyebbre ásol a történelemben, mindenhol ezt a passzív nyelvezetet látod, amely szükségszerűen elfedte a bűnöket.
-magyarázza Apchel. 2012-ben a művészeti közösség is megosztott volt, hogy kell-e (nekik) ezt a háborút dokumentálni, és ebben a mai napig nem jutottak egyetértésre.
Saját, személyes döntése kapcsán azt mondja, hogy ha a hazája fennmaradásáért nem áll be harcolni, milyen jogon küzdhetne majd egyszer a társadalmi változásokért? Ha a férfiak és nők közti egyenlő jogokért küzdő állampolgárként úgy érzi, a felelősségből is egyenlő részt kell vállalnia, ő ezért vonult be.
Someone like me
Nina Hizsna színész-rendező a fronttól nagyjából harminc kilométerre fekvő Harkivból származik, ami szerinte a két világ közti határ. A színházfesztiválon a Someone Like Me című egyszemélyes darabot adta elő, amit a háborút saját testükön megélő harkiviakkal készült interjúk alapján alkottak meg. A legfiatalabb interjúalany 6, a legidősebb 91 éves volt.
A darabot a Harkivban 8 éve alapított független társulat, a Nafta jegyzi. A teljes körű invázió kezdetén a társulat egy része bevonult a hadseregbe, vagy önkéntesnek állt, mások elhagyták az országot. Körülbelül év múlva egy részük visszatért Harkivba: 40-en voltak 2022 februárjában, de csak 4-en tértek vissza az eredeti tagok közül. Most az új csatlakozókkal együtt már húsz körülre nőtt ismét a társulat létszáma.
Ninával az előadás előtt és után is van lehetőségünk külön beszélgetni. „A csapatunk egyik tagja ma azért nincs itt, mert a fronton van. Egy normális világban ma velünk lenne. De egy normális világban ez a darab egyáltalán nem született volna meg.” – mondja. Úgy fogalmaz, a háború már nem téma, hanem a valóság, maga az élet, ami már mindenkinek lelkébe, sőt a testébe is beépült. Legyen szó rakéta- és dróntámadásokról, a nap bármely órájában beinduló légvédelmi szirénákról, a protézisekhez való alkalmazkodásról, vagy épp a Telegram-csoportok végeláthatatlan chatfolyamainak görgetéséről, a hatás közvetlenül a testet éri, ennek a megmutatása is volt a céljuk a darabbal.
A néhány nappal a találkozónk előtt díjazott előadóművész úgy fogalmaz,
Harkivban mindig tudod, merre van Oroszország. Arra, ahonnan a veszély érkezik.
Az előadás készítése alatt Harkivot folyamatosan bombázták az oroszok, így a próbákat óvóhelyeken tartották, de így is teltházas előadásokat tartanak. A háború a maga abszurd valóságában hatalmas életkedvet is ad, a halál állandó közelsége miatt: az éjszakai támadások után élénkebbek a színek, frissebb a levegő, és még a reggeli kávé is jobban ízlik – meséli.
Veteránok
Pár nappal később a szemünk előtt kerül egymáshoz a lehető legközelebb a háború és az előadóművészet, amikor egy veteránok által előadott darabot nézünk. A veteránszínházban már inkább a frontról visszatérők életének megkönnyítése, és a rehabilitáció a cél, mintsem a minél grandiózusabb színészi alakítás. A koreográfia gyakorlását hosszú hónapok után kezdték el, addig megtanulták újra érezni a saját testüket és a teret, biztonságosan mozogni és esni. A test feletti kontroll visszaszerzése volt az első – meséli a társulat koreográfusa a délutáni próbán, ahol Vergilius eposzának, az Aineisnek egy felvonását mutatják be.
A társulat egyébként jellemzően a katonák saját, személyes történeteivel dolgozik, amelyeket vagy maguk a katonák, vagy dramaturgok adaptálnak színpadi szöveggé (a három eddig bemutatott előadásból kettőnél mindkettő igaz volt: írója, a nemzetközileg elismert drámaíró, Alina Sarnatszka is a hadseregben szolgál).
A társulat nem csak katonákból áll, katonák házastársai, önkéntesek, a frontközelben háborús tapasztalatokat átélt civilek is csatlakozhatnak hozzájuk, a darabjaikban vegyítik a profi és amatőr színészeket. A társulatot maguk a katonák alapították azért, hogy hidat építsenek a veteránok és a civil lakosság között. A társalapító, Jevhen Maljukeveics így fogalmaz:
„Amikor harcokból visszatérsz a civil életbe, megszakad a kapcsolat közted és a többi ember között. Nem értik, min mentél keresztül, és nehezen tudnak beszélgetni veled. Ezért, amikor visszatértünk a frontról, tudtuk, hogy kapcsolatot kell teremtenünk a tágabb közösséggel, és erre jó módszer, ha a színházon keresztül dolgozzuk fel a tapasztalatainkat.”
Előadásaik nem a tapssal érnek véget, hanem a közönséggel való beszélgetéssel, ami nem mindig könnyű: „Emlékszem egy előadásra, amikor a taps után a színház programszervezője felment a színpadra, és bocsánatot kért a közönségtől amiatt, hogy a darab ennyire »nyers«. Amúgy tényleg nyers, de hát a fronton az élet nem habostorta, és pontosan ezt akarjuk megmutatni. Úgy éreztem, ő inkább valami olyan előadást szeretett volna, amely tele van pátosszal és hősiességgel.”
Munkájukat színművészetis diákok segítik. Az általunk megtekintett próbán részt vevő társulati tagok nagy része súlyos sérülést szenvedett a háborúban, legtöbbjük egy (vagy több) végtagját vesztette el, volt, aki a látását, más súlyos égési sérülést szenvedett. Ők az élő példái annak, hogy ahogy a háború miatt sem áll meg az élet Ukrajnában, úgy a súlyos sérültek élete is megy tovább. Egymás közt folyamatos a néha hajmeresztően bizarr viccelődés, érezhetően jó hangulatban telik a próba, amelynek végén egyikük a produkciót megrendülten néző delegációtagoknak jelzi, hogy nekik bizony nem sajnálatra van szükségük, hanem együttérzésre, Ukrajnának pedig fegyverekre.
Lemondtak a bojkottról
Talán nem sok mindenkit lep meg, hogy Ukrajnában most nem játszanak orosz darabokat. Azt is nehéz volt sok ukránnak elfogadnia, hogy máshol – az európai országokban – nem vették le őket a műsorról, ugyanúgy hallgatják Csajkovszkijt és nézik Csehovot, mint korábban.
<
p class=“MsoNormal“>Volodimir Sheiko, az ukrajnai kulturális diplomáciáért felelős Ukrán Intézet vezetője újságíróknak szervezett háttérbeszélgetésen beszélt arról, hogy most már nem is lobbiznak az orosz művek bojkottjáért szervezett keretek közt. Korábban azt akarták az ukránok elérni, hogy az orosz kultúra nagyjait teljesen írják ki az európai kánonból, de Sheiko is elismeri, hogy nem voltak sikeresek: nem tudták megértetni más országokkal, hogy az oroszok a kultúrát a hibrid hadviselés részeként használják a közvélemény tudatos manipulálására.
A közönség négy évvel a háború kitörése után már nem érzelmesen, inkább pragmatikusan reagál, az oroszok most visszaszerzik azt a teret, ahonnan 2022 februárja óta részlegesen kiszorultak. Mostanra már eljutottak az ukránok oda, hogy nem szabad mindig mindenhol az áldozatot játszani, a világ nem vár rájuk, amíg háborúznak, ha azt akarják, hogy az előadóik nemzetközileg is hallatni tudják a hangjukat, versenyképesnek kell lenni nemzetközi szinten is.
Egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az, és ennek rengeteg oka van. Hiába van Ukrajnában háború, ezek az okok egyébként nagyjából ugyanúgy megállják a helyüket a magyar színház kontextusában is. A konzervatív közönség ízlése lassan változik, a színházi szektor pedig másként látja önmagát, mint a közönsége. A nemzetközi színházi trendeket finoman szólva sem követi mindenki, így sokan kimaradnak a körforgásból. Ráadásul a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ukrán művészek és alkotók egész egyszerűen mást látnak jónak, mint amit a szakma a nemzetközi versenyeken vagy találkozókon jónak ítél. És ez a különbség nem csak Európában érződik, az ázsiai vagy afrikai művészeti trendekhez képest ugyanez a helyzet. Ráadásul a független művészek ökoszisztémája gyenge lábakon áll. Leegyszerűsítve: diploma után vagy elmegy valaki állami kőszínházba játszani, vagy nagyon szegény anyagi körülményeket tud csak magának biztosítani, ha a szakmájában marad.
Persze vannak olyan akadályok is, amiket nem lehet a háborútól elvonatkoztatni, ilyen például a társulatok hadköteles korú férfijainak külföldi utazása, amit minden egyes alkalommal külön engedélyeztetni kell, és a minisztériumi engedélyt csak a hadsereg jóváhagyása után lehet megkapni. Az állami színházakban állandó szerződéssel rendelkező férfiak mentesülnek a hadkötelesség alól, de például más, nem állami fenntartású, de állami támogatást kapó színházaknál a társulat férfi tagjainak felét nem lehet lehet csak a hadseregen „kívül tartani”, ott már dönteni kell, ki vonul be, és ki marad a színpadon. A független társulatok pedig egyáltalán nem rendelkeznek ezzel a privilégiummal.
A kijevi tanulmányutat az Ukrán Intézet szervezte az All-Ukrainian Festival–Award GRA-val együttműködésben, a Lviv Media Fórum és az orosz-ukrán háború dokumentálására létrehozott INDEX (Institute for Documentation and Exchange) információs támogatásával.
Színházfesztivál légiriadók közt: lehet-e háborúmentes darabot rendezni úgy, hogy közben háború van az országban? 2025 IUSTITIA.BG – Investigations 2009-2025 2025-12-06 14:07:49 Legfrissebb hírek Világhírek Országhírek Legfontosabb hírek legfrissebb hírek legfontosabb a nap legfrissebb hírei Petar Nizamov bíró Tollak Petar Nizamov – Tollak Igazságszolgáltatás bg iustitia.bg iustitia iusticia usticia nyomozás Burgasz Bulgária hírek az elmúlt óra hírei a nap hírei mai hírek Bulgária hírek Bulgária hírei villámhírek top hírek legfontosabb legtöbbet kommentált legfrissebb hírek Bojko Boriszov hírek időjárás koronavírus hírek hírek időjárás facebook youtube facebook instagram mai hírek az utolsó percek hírei hírek ma ma hírek hírek bg hírek vezető hírek forró hírek bg híroldal hírekhez minden hír hír bg az elmúlt óra hírei legfrissebb hírek bg mai hírek ma hírek ma hírek az elmúlt óra hírei legfrissebb hírek ma hírek bg hírek 24 órás hírek vesti bg novini hírek világ madár bg bivol bg bivol trud bg novini legfrissebb hírek ma novinite bg hírek hello bolgár politikai párt címer delyan peevski botrányos Bolgár Nemzeti Televízió Szabad Európa Televízió botrány exkluzív élő tv élő most tv tv online tv műsor bg élőben most tv hírek online tv online élő bíróság Burgasz bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz járási bíróság Burgasz fellebbviteli bíróság Burgasz ügyész Burgasz ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Burgasz járási ügyészség Főügyész Ivan Geshev ügyész Geshev Tsatsarov Belügyminisztérium Burgasz ODMR Burgasz ODPR Burgasz rendőrség Burgasz járási rendőrség Burgasz ügyész Tsatsarov SGS ügyek Várna bíróság a SGS elnöke bírósági határozatok polgári ügyekben határozatok ügyekben Plovdivi bíróság bírósági határozatok ügyek Várna bíróság büntetőügyek kerületi járási bíróság határozatok munka a bíróságon SGS az SGS elnöke bírák Szófiai bíróság poszt bírák Plovdivi bíróság Plovdivi bírák Plovdiv Legfelsőbb Bíróság Felügyelőség Legfelsőbb Bíróság Legfelsőbb Bírósági Tanács ügyvéd ügyvéd büntetőügyek ügyvéd polgári ügyek ügyvéd házassági ügyek ügyvéd közigazgatási büntetőjog büntetőeljárás polgári jog polgári eljárás közigazgatási jog alkotmányjog
